December 25-én veszett el Nyékládházán, azóta nagy kutatásban vagyunk, mindenhol voltunk már, gyalog is és kocsival is kb 15 km-es sugarú körben. Nehéz kitalálni, hogy mi történt, elképzelhető, hogy vad után szaladt el, a lényeg, hogy elszaladt és nem jött vissza. Kiplakátoltuk, újságban is hirdettük, szóltunk állatorvosoknak, van chip-je így könnyen azonosítható, ha eljut egy olyan állatorvoshoz, aki megnézi.

Gyönyörű szamojéd kutyalány, megállt az élet nélküle, mintha a gyerekem veszett volna el. Jó volna az egész országban kiplakátolni, hogy hátha meglátja valaki.

http://www.facebook.com/pages/Rozi-elveszett/273733486020318#!/pages/Rozi-elveszett/273733486020318?sk=wall

Itt megtaláljátok a részleteket, képeket is róla.

Ha van ötletetek, hogy hol lehetne még keresni vagy infót megosztani, akkor írjátok meg légyszi! Előre is köszi minden segítséget!

Az öreg, igazán öreg néni és a bácsi. Évek óta járnak a kertbe, ide a dombok alá, ahol ember nem lakik és a busz is éppen hogy megáll. A két öreg, nagyon öreg. Valamelyik reggel csak a nénit láttam. Hajlott hátú, töpörödött és törékeny. Sietve szállt le a buszról, ami csak a kedvéért állt meg és indult a kertek irányába a föld úton. A nap végén látom őket, ahogy a buszmegállóban várakoznak, nem is szólnak egymáshoz, csak komolyan állnak. Ha egyszer megállnék és elvinném őket? Igen, erre gondolok mindig, mennyit tudnának mesélni. Egy egész évszázadot hordoznak magukban, háborúk, halottak. De még van valami, ami miatt felülnek a buszra a görbe hátukkal és mennek a kertbe dolgozni, esőben és kánikulában is. Talán csak ülnénk egymás mellett és komolyan hallgatnánk. Törékenyek és védtelenek.Talán nincs senkijük, aki segíthetne, aki szerethetné őket.

Milyen természetes, hogy megöregszünk. Milyen természetes, hogy egyszer csak lefekszünk és nem kelünk fel többet. Milyen természetes, hogy szeretünk és nem felejtünk.

A szomszédban hangja lett a tyúkoknak. Bizony, vannak tyúkok, korábban csibék, majd pipik, most pedig már butykos fenekű tyúkok. Mivel a komondor mellett szocializálódtak, ezért a kotkodácsolás olyan, mintha egy libát kereszteztek volna egy szamárral. Eleinte, a hangot hallva, hosszan kémleltem az eget, hátha meglátom valahol közel a V alakot, míg sok perc elteltével ráébredtem, hiszen ezek a tikok a szomszédban.

Volt a lakásomban egy ribanc. Az érzelmektől tökéletesen mentes jégdarab, azt mondta, hogy olyan a lakásom, mintha a saját anyám lakna benne. Mindez azért, mert vannak benne emlékek, egy horgolt terítő, amit nagyanyámtól örököltem, festmény, amit anyukámtól kaptam, virágos rusztikus szekrény, aminél kevés bájosabb dolgot láttam és még megannyi szépség, mindnek van mondanivalója. Ennyit a ribancról.

A reggeli séták fontos tanulsága és leckéje az, hogy a mindennapos monotóniában, azaz mindig ugyanabban a tájban, hogyan találod meg a még felfedezetlen szépségeket. Lehet benne ismétlődés persze, de a lényeg, hogy legyen rácsodálkozás.

Lehet körzőt formázni…

Amíg a kutya ás, libellét gyakorolni

A hajnalról és a tyúkokról eszembe jut egy vers:

A ház mögött, a táj fölött már égési-sebtõl üszkösült az éj,
de a nehéz-szagú szobában még sötétben tapogatott a két kelõ fehérszemély.

A falu színesült odakinn, holt idomaikból kikeltek a fák…
benn a két lány a zsalut kinyitotta, szemükbe tódult a fény, a világ.

Rikoltott a kakas az ólban és a csönd selyme kettéhasadt.
A lányok réklit húztak és szoknyát és összebeszéltek tücsköt-bogarat.

Szemükben még tusakodott az álom-legyekkel a hajnali fény -
ajtó nyikordult… és meztelen lábuk már frissen szisszent a konyha kövén.

A konyhában még minden aludt, még a máz is az edényeken
s a kicsavart mosogatórongy s teknõben a tészta, az élesztõtõl lázbetegen.

És vízért indultak a fehérszemélyek, arcuk piros volt, szemük ragyogott,
kezükben a vödrök csörömpölve köszöntötték a Napot.

Sajnos nem én írtam.

A lélek hangulata különös dolgokon múlik. A napsütésen, egy szembejövőn, a csipkebogyó teán, vagy az utca fényén

És aztán egy bátor kérdés, mire vágytál kislány/kisfiú korodban?

A levelek velünk halnak és lesz belőlünk avar. Utolsó pillanatban hattyúdal, tánc és szépség.

Ahogy a sötét ránk ül a szemünk befelé fordul. Nézzük a kusza gondolatokat, a belső csomókat. Ha merjük.

Mikor reggel sétálni indulok- igen még mindig sétálok reggelente, mintha már ezer éve élném ezt az életet- a táj és ez őzek egyedül vannak. Megzavarom az intimitást, talán én is beférek. Az éggel beszélgetni jó. Az égre nézni felemelő. Az égbe énekelni olyan, mintha közvetlen csatornát nyitnék és meg se állna a hang a Jupiterig.

Aztán itt a város is. Fúj a szél a házak között. A levelek hanyatt homlok menekülnek, nekivetődnek a falnak és a lábnak, a kocsi oldalának és az embernek. A házmester sepreget. Komótosan, nincs sietős mozdulat.

A fák benövik a házakat, körbeölelik. Nem látni rajtuk az érzéketlenséget, ahogy idővel a ház ajtaján, ablakán betörve felülkerekednének.

A szmog velünk van és nyomot hagy a képeken.

Este, mikor indulok haza, a házmester még mindig seper, a levelek szemtelenek.

Súrló Felhők

Kedvetlenül indult vasárnap délután volt, ingerült voltam és még a fejem is fájt egy picit. És az a hidegfront, ami megfájdította a fejem, a felhőket ilyen szépen kisimította. Bár szép délutáni napfény volt, a színek mégis rosszul álltak ennek a képnek. Ezért színtelenítettem.

Délutáni tracsi

Ha csak nézhetlek már az is jó

Megérkeztünk a ma reggeli gondolatmenethez, aminek az elején lefuttattam a szokásos sztárok kérdéskörömet. Mitől lesz valakiből sztár, stb. Miért kezdjük el utánozni őket? Na ez a legjobb kérdés, a válaszom bizonytalan, a legjobb a felmerülő lehetséges válaszok közül az, hogy mert ideálokat keresünk. Ez a kérdéskör és az esti ‘haj’ gondolataim juttattak el a felismeréshez, az ideált nem követni kell, hanem meghatározni.

Rihannáról nem csak a haja jutott eszembe, hanem a minap a médiában futó félmeztelen saját maga által készített fotója, amit állítólag a palijának küldött, de véletlenül nyilvánosságra került. Az általam kevéssé kedvelt ex Bruce Willis feleség hasonló képeket készített magáról a fürdőben, vagy a hálóban, már nem emlékszem biztosan, amit saját maga tett fel valamelyik közösségi oldalra. A szánalmasság netovábbja, csimborasszója, amikor egy sztár ilyen eszközöket vet be, hogy még több figyelmet kapjon. Anélkül, hogy erős kritikával akarnék élni, a mai korszak a magamutogatásról szól, minden a kommunikáció, a megjelenés, a jó branding. Új hivatásként alig várom, hogy megjelenjen a personal branding expert, aki a stylistoddal és a facebook szövegíróddal karonöltve rakják össze, hogy ki is legyél, természetesen a jól követhető ideál felépítése és a minél magasabb profit elérése érdekében.

Tegyen mindenki belátása szerint.

Kifejezetten szeretem a hó és a víz találkozását. A tiszta víz, ami fényt veszítve sötét kontraszttal malasztalja fel a hó vakító fényét, miközben szinte a szádban érzed a jeges víz ízét, ami ennek ellenére mégsem fáj.

Váci park

Amikor sima a víz a fák tükröződnek, de én inkább azt érzem, hogy olyan nagy a mélység, hogy szinte beleszédülök.

Fák a vízben

Mikor a hó esni készül minden tompa lesz, mintha a nagy rezzenéstelen némaságban minden és mindenki elfelejtene levegőt venni. A fejem fölött egybezár az ég és a végtelenség lezárultával, mintha egy óriás teremben lennék. Én is visszafojtom a lélegzetem. Nem vihar előtti a csend, inkább mintha egy festmény része lenne minden.

Hó előtt

Mikor újra kisüt a nap cikáznak az érzelmek, mintha kiszabadulnának a bezárt szobából vagy a pincéből.

Mondtam ma már, hogy szeretlek?